Samu kutya a névnapomra való tekintettel megengedte, hogy kicsit, tőle elvonatkoztatva írjak a blogjába. Az engedélykérésem hangos horkolással fogadta, szóval szerintem nyert ügyem van!
Amiért billentyűzetet ragadtam, az a következő: egyszerűen leírhatatlanul felháborít az, amit az állatokkal kapcsolatban látok nap, mint nap a Facebook nevű közösségi oldalon. Ilyen állatkínzás, olyan kirakott kutya-macskakölykök konténerből kimentve…. Hova tart a világ?! Tényleg ennyi elme roggyant embernek nem nevezhető lény születik a földre?
Itt fekszik mellettem a kutyám… Horkol, és néha (direkt) zavar a tanulásban. Viszont ha belegondolok, hogy mi lenne, ha nem lenne megszakad a szívem. Először is, egy égedelem kutya a Samu, simán képes az ember fejéről leugatni a hajat, ha akar valamit, vagy takarítás után bosszúból bejön a házba vizes pofival és összekeni a berendezést. Ennek ellenére, ha lehetne egy kívánságom, az lenne, hogy minimum addig éljen ameddig Én, mert már annyira a szívemhez nőtt. Amikor nem vagyok itthon, szabályosan hiányzik. Nyaralásnál vagy csak egy sima vidéki utazásnál szembe jön velem egy kutya, azt muszáj megszeretgetnem. Dog-O-Holic vagyok (vicces pólókon megjelenő felirat, hogy az ember mennyire imádja a kutyáját), nem szépítem. Ha tehetném, egy állatmenhelyem lenne, és csak kutyákkal foglalkoznék egész életemben. Miért? Egyszerű.
Életem eddigi 22 éve alatt mindig volt kutyám. Az elsőt alig 5 évesen “kaptam”. Egy gyönyörű, Ónémetjuhász kölyök volt az, aki az elkövetkező 11 évre a legjobb barátom lett, Max. Ott voltam, amikor levittük a nagyszüleimnek, de nem voltam ott mikor elment. Nem gondoltam, hogy valaha elmegy. Itt hagy. Elhagy. Nem szabad akaratából tette, hanem mert itt volt az ideje. Az ember megérti, de fáj. A mai napig fáj. Amikor utoljára láttam, pár nappal az altatása előtt, már sejthettem volna, hogy akkor találkozunk utoljára. Nézett rám nagy szemekkel, úgy, ahogy talán még azelőtt sohasem. Szerintem Ő akkor és ott elbúcsúzott. Már nehezen mozgott, süket is volt, de látni még látott. Jól megnézett magának még utoljára. Azóta is átkozom magam, hogy nem ölelgettem meg. Nem gondoltam vagy inkább nem akartam tudni, hogy egyszer vége. Az ember, főleg gyerekként nem foglalkozik azzal, hogy egyszer valami véget ér. Elmúlik és nem lesz tovább. Együtt nőttünk fel és sose foglalkoztam a korával. Persze, tudtam hány éves, a születésnapját is, de hittem, hogy örökké velem lesz. Ő volt az, akinek csak megfogtam a pórázát és kóboroltunk egyet, sokszor céltalanul, de együtt voltunk. Aztán 2010. június 14-én elment. Nagyszüleim kihívták az állatorvost, mert nehezen kelt fel Max a helyéről, a diagnózis pedig a következő volt: pár nap és végleg lebénul, szóval jobbnak látták az altatást. Aznap a lelkem egy darabja is meghalt vele együtt.
Eközben a pesti kutyánk még vígan élte világát. Sanyi, akit 2006-ban fogadtunk örökbe, szó szerint az utcáról. Újpesten, ahol a szüleim akkoriban raktárt béreltek, kóborolt, ki tudja honnan jött. A telephely portásai megszánták és befogadták őrző kutyának, de csak egy rövid időre, mivel mi hazahoztuk. Anyámmal ketten rátettük a pórázt, és úgy megindult, mint aki tudja hova kell mennie. Haza is hozott minket épségben, pedig azelőtt sosem járt itt. Nem volt vele egyszerű, farkaskarma volt, ami fájt, kétszer vágattuk csak a körmét évente, aztán a műtét mellett döntöttünk. Sokszor morgott meg minket, de csak azért mert fájt neki ami a lábára nőtt. Különben az életét adta volna értünk, csak a család tagjai voltak azok, akik ölelgethették, az idegeneket sokszor veszélyforrásnak tekintette. Gyönyörű Németjuhász keverék volt, aki úgy jött 2006-ban, ahogy később 2013-ban ment is, hirtelen. Egyik napról a másikra lett egy kutyánk, aki évekkel később egyik napról a másikra itt hagyott minket. Nem tudjuk mi baja volt, csak kicsit furcsán viselkedett a halálát megelőző este. Nem jött már be a házba, csak kuporgott. Reggel még mielőtt iskolába indultam volna, megsimogattam és mondtam neki, hogy mire hazaérek délután, addigra jöjjön helyre. Nála sem gondoltam volna, hogy utoljára látom. Reggel még volt kutyám, délután pedig az urnáját nyomták a kezembe ,,Részvétem” felkiáltással. Attól a naptól kezdve velünk van, csak egy kerámia edénybe zárva… Akinek volt már kutyája, akihez kötődött az meg is fogja érteni. Ettől a ponttól kezdve, már kétszeres bűntudatot éreztem, mert se Maxtól sem pedig Sanyitól nem tudtam elbúcsúzni. A szüleim elmesélték, hogy az oktatóját, akit imádott még megvárta, majd miután megérkezett előtte esett össze örökre. A maga módján mindenkitől elbúcsúzott, aki fontos volt neki, de Én megint nem lehettem ott.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fáj a hiányuk. Néha a kezembe kerülnek a régi fényképek, és képes vagyok a mai napig elpityeredni, amikor látom őket. Egyik a soha vissza nem kapható gyerekkoromra emlékeztet, ahova bármikor visszamennék, a másik pedig egy társra, aki a tűztől is megvédett volna. Lehet, hogy bennem van a hiba, de nem tudom elképzelni, hogy egyes “emberek” mégis hogyan képesek állatokat bántani. Náluk tisztább lelkű lény kevés akad. Nem vagyok egy agresszív ember, de az állatkínzókkal tudnék mit kezdeni…
Miközben mindezt leírtam, Samu végig horkolt és már nem is akarok rászólni, hogy hangos. Itt van. Velem van és ez bőven elég. Annyiszor voltam mellette, amikor lázasan feküdt a nappaliban a babesiától, amikor végigvártam a műtétjét, amikor a bőre miatt kenni kellett és meglátta a kezemben a kenőcsökkel teli zacskót és elmenekült. Hozzám nőtt, és már nem lenne ugyan olyan az élet nélküle.
Zóra
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: